©
ALL RIGHTS RESERVED
1995 - 2020
BOCS Foundation
The websites of BOCS Foundation, and their content, or any part of them are are protected by copyright. Only the BOCS Foundation is entitled to exercise the related rights.
The QFCS and QFCC product names and other brand names on the website are trademarks of the BOCS Foundation.
Carbon-offsetting is only possible with verified, measured carbon binding that had already taken place, not with promises!
Risks to already bound carbon must be managed, the loss must be offset!
Reliable projects are only the registered ones that are monitored for decades for keeping their commitments!
Endemic tree species and consideration of climate change, coupled with professional, long-term planning!

Excerpt from the tree plantation-climate protection relation from the book of Balázs Horváth about the issue:
ECOLOGICAL FOOTPRINT and unsustainability

"Az ökolábnyom-számítás abból indul ki, hogy 0,27 gha képes évi 1 tonna szén-dioxid elnyelésére (Wackernagel - Kitzes, 2008). Mivel 1 tonna CO2 272,73 kg C elégetéséből keletkezik, az 1 gha erdő 1 m2-e 27,27 g szenet halmoz fel évente. Ez szerény feltételezésnek tűnik, ha a mérsékelt övi lomberdőkre jellemző nettó ökoszisztéma-produkció (NÖP) 80-700 g C/m2/év-es értékével vetjük össze (Kalapos, 2007). Azonban e NÖP-érték nem tartalmazza a bolygatás, az erdőtüzek, a kimosódás (Kalapos, 2007), és a kivételesen aszályos és forró nyarak széncsökkentő hatását sem. Ráadásul nem biztos, hogy ennyi erdő rendelkezésünkre áll. A Global Footprint Network adatai szerint (Global Footprint Network, 2015) a magyarok szénlábnyoma átlagosan 1,4 gha, erdei- termék-lábnyoma 0,4 gha, és ezek együttesen 1,8 gha erdőterületet jelentenek fejenként. Még ha feltételezzük is, hogy a magyar erdők 2,6-szer termékenyebbek, mint egy átlagos erdő Földünkön (Ewing et al, 2010,), egy főre akkor is 1,8/2,6=0,7 hektár erdőnek kellene jutnia, azaz összesen 7 millió hektárnyi erdőnek kellene lennie Magyarországon. Azonban hazánk erdősültsége az ehhez szükséges 75% helyett 2013-ban csak 20,8%-os volt, és hosszú távon is csak 27%-ot szeretnénk elérni [1], Messze nincs tehát annyi erdőnk, amennyi megköthetné az általunk légkörbe bocsátott szén-dioxidot.

Nem lehet ennek kapcsán nem megjegyezni, hogy Magyarországon már nincsenek erdők, ezért itt (is) helyesebb volna faültetvényekről, illetve erdősültség helyett „fásultságról” beszélni. A valamikor 85,5%-os erdőborítottságunk (Somogyi, 2003) ugyanis mára átadta helyét a fajszegény, monoton faültetvényeknek. Ezek között mindössze 7,5 százalékpontot képviselnek az eufemisztikusan „természetközelinek” nevezett vegetációk, amelyek szintén korcsoportstruktúra nélküli (egykorú fákból álló) ültevények, csak éppen valamivel idősebbek (Somogyi, 2003). Valódi (ős)erdőből, amelyet egyszer sem vágtak még ki, mára egyetlen hektárnyi sem maradt Magyarországon (Bartha - Oroszi 2003). Az erdők tehát eltűntek, míg a szó megmaradt - megváltozott jelentéssel, hiszen a köznyelvben erdőn ma már faültetvényt értenek. Ez elég nagy baj a botanikusnak, aki már nemcsak megmutatni vagy tanulmányozni nem tudja, de elmagyarázni is nehezen, minek vagyunk híján. És még nagyobb baj nekünk, akiknek a nyelvéből is kiveszett annak az ökológiai létezőnek a megjelölése, amely valamikor az ország területének túlnyomó részét borította, és amelytől hosszú távú globális fennmaradásunk ma is függ. Ne felejtsük el azt sem, hogy légkörünk korábbi széndioxid-koncentrációja úgy maradt fenn, hogy Földünk erdei - amelyekből nyolc-tízezer évvel ezelőttig ráadásul kétszer annyi volt, mint most (Rakonczai, 2008, Nentwig, 2005) - ezt a szénkivonó működésüket ugyanúgy végezték, mint napjainkban. Ha ma új feladatot testálunk rájuk azzal, hogy a természetes életközösségek saját kibocsátásán túl a fosszilis szén elégetésével vagy új területek feltörésével felszabadított szén-dioxidunkat is nekik kell megkötniük, és emellett évi 14,5 millió hektárral (azaz másfél Magyarországnyi területtel) még tovább is csökkentjük az összterületüket [2], akkor nem csodálkozhatunk, hogy a légkör CO2-tartalma egyre növekszik. Nincsenek olyan területek a Földön, amelyek csak arra várnak, hogy a fosszilis energiahordozóink elégetéséből származó többlet szén-dioxidot megköthessék (és ha ezt nem kapják meg tőlünk, akkor táplálék nélkül maradnak). Csak olyan területek vannak, amelyek már korábban is maradéktalanul hozzájutottak az általuk igényelt mennyiséghez, és a mai többlettel már nem nagyon tudnak mit kezdeni. Az erdők természetes körülmények között nyaranta épp annyi CO2-ot vesznek fel, mint amennyit ők maguk az előző télen kilélegeztek, és könnyen lehet, hogy ezen felüli mennyiségek megkötésére - akár a feltételezett 1 t/0,27 gha/év mennyiségben is - nem képesek. Ha a plusz mennyiséget esetleg mégis felveszik, akkor pedig az életközösség növényfajai közti dominanciaviszonyok változnak meg. Az ismert növényfajouk 96-97%-át adó C-as növények növekedését, fejlődését és szaporodását ugyanis már most is meggyorsítja a levegő megnövekedett CO2-tartalma, és a koncentráció további emelkedésével a jövőben még intenzívebb stimuláló hatás várható. Ez korántsem olyan pozitív fejlemény, amilyennek talán hangzik, és amilyennek egyes érdekszférák is láttatni szeretnék [31]. A növénytársulások fajai ugyanis nagyon különbözőképpen reagálnak a megnövekedett légköri táplálékmennyiségre, és egyáltalán nem biztos, hogy minden fajnál pozitív változás következik majd be. Valószínűbb, hogy egyes fajok elszaporodnak, míg mások ritkábbá válnak vagy kipusztulnak, csökkentve a biológiai sokféleséget (Ziska, 2008).

A CO2 mennyiségét lehet tehát a felvételére 1 év alatt képes erdőterület nagyságával jellemezni, de ez nem jelenti azt, hogy ezen erdőterület az általunk légkörbe juttatott mennyiséget ténylegesen fel is veszi - vagy ha mégis, összetételbeli változások, a biodiverzitás csökkenése árán. Ez pedig aláássa bioszféránk már amúgy is megrendült stabilitását (Vida, 1996). Vagyis ha a szénlábnyomnak megfelelő mennyiségben léteznének is erdeink, az számunkra korántsem jelentene fenntarthatóságot.

Ha nem (ős)erdőben, hanem növekedésben levő faültetvényben gondolkozunk, akkor a gyors ütemű szénmegkötés feltételezése reális lehet. De csak addig, amíg a növekedés tart, s ez egy nyárfaültetvénynél csak kb. másfél évtized. Utána a fákat kivágják, s akármire használják is fel, széntartalmuk geológiai időskálán nézve pillanatok alatt újra a légkörbe kerül. Tartós szénkivonás csak a kivágott fák levegőtől való elzárásával, legcélszerűbben eltemetésével lehetséges. Magyarországon 1 fő évente 5,5 tonna CO2-ot juttat a légkörbe [4], ami megegyezik a világátlaggal, de fele az európai átlagnak (MacKay, 2009). Ezért hazánkban először is kb. 3750 m2/fő faültetvény-területre lenne szükség. (Ez megint csak összesen 3,75 millió hektár ültetvényt, azaz 40%-os „fásultságot” feltételez, és láttuk, hogy 27%-nál nem is kívánunk többet létrehozni.) Mivel 1 hektár évente 10 tonna száraz fát termel, és a fa hozzávetőleges sűrűsége 500 kg/m3, tízévente 75 m3 fa tartós elsüllyesztéséről kellene gondoskodnunk. Egy emberélet alatt öt-hatszáz köbméter is összegyűlne személyenként, amelynek a körforgásból való végérvényes kivonása alighanem meghaladná műszaki lehetőségeinket (MacKay, 2009). Alighanem MacKay-nek igaza van abban is, hogy amíg egyesek az elégethető szénvegyületek mélyből való költséges felhozásán fáradoznak (és ezzel önmaguknak tetemes hasznot hajtanak), mások sem fogják a sajátjaikat faanyag formájában - még annál is nagyobb fáradsággal és költséggel - a mélybe süllyeszteni (azért, hogy ezzel a közös légkört kíméljék). (Ez a közös legelők tragédiája helyett azok „vígjátéka” lenne.) Eltemetés nélkül pedig nem lehet szó széndioxid-egyensúlyról. Ezen az úton tehát ugyanoda jutunk, ahová az előbb: még ha kellő mennyiségben is rendelkeznénk faültetvényekkel, és azok meg is kötnék az általunk kibocsátott összes széndioxidot, ez minket akkor sem tenne fenntarthatóvá."


Karbonsemleges Szerver Host | QFCS